Márai Sándortól...

2012.08.17 19:48

 

Hajszoljuk a szeretetet egy életen át. Tudatlanul, vagy tudatosan. Persze az előbbi a gyakoribb, hiszen sokszor mi magunk sem tudjuk, hogy mi a bajunk. Csak azt érezzük, hogy valami hiányzik, valami fontosnak kellene lenni az életünkben a mindennapos körforgásban.

Ilyenkor néha ingerlékenyebbek vagyunk, és nem úgy reagálunk azon személyekre, akikkel épp valami miatt kapcsolatba kerülünk. És mivel fel sem tesszük a kérdést, hogy mi a bajunk, azt meg sem tudjuk fogalmazni. Olyankor eszmélünk rá, hogy mi okozza nem megfelelő közérzetünket, mikor látunk akár egy filmjelenetet, akár egy spontán hétköznapi "idillt" az utcán, vagy épp valamilyen járművön, buszon, villamoson, vagy vonaton.

És a szeretetéhségünk olyan személyre fókuszálódik, akitől éppen most úgy érezzük, hogy nem kapunk annyit, amit az "éhségünk" megkíván. Ez a személy lehet a barátunk, valamelyik gyermekünk, vagy olyan személyek, akik helyzetünkből, érzéseinkből adódóan közel állnak hozzánk. Próbáljuk kivívni az elismerését minden módon,felhívni a figyelmet arra ,hogy szükségünk van rá!
Sajnos ez nem minden esetben sikerül,van,hogy minden próbálkozás hiábavaló!


Az ilyen pillanatnyi képek döbbentenek rá bennünket arra a hiányra, amely - úgy érezzük - most hiányzik az életünkből. És, míg a magunk állapotával, helyzetével vagyunk elfoglalva, elfeledkezünk arról, hogy az a pillanatnyi helyzetkép, melyet épp látunk, csak a mostani momentumot mutatja meg.

Hiszen legtöbb - vagy( minden) - embernél úgy működik az élet, hogy a boldogság, a felhőtlen szeretet csak pillanatokig tart. Életünk forgása úgy alakítja helyzetünket, hogy több a gond, a felhős nap, mint a gondtalanság, a felhőtlenség. És ennek megváltoztatásához kevés az akaratunk, az elhatározásunk, tegyük ezt bár minden nap. Te nem így vagy vele?